Távolságtartó és beavató

Két kortárs zenei hangverseny

Néhány nap választotta el az alábbiakban recenzeált két hangversenyt. Április 10-én az UMZE Kamaraegyüttes a Müpa házisorozatában – Kortárs zenei koncertek – lépett fel; a Mezítlábas zenészek nevű csoport pedig 15-én, a FUGÁ-ban tartott – KOR-társasjáték címen – hagyományos hangversenykereteket tágító-feszegető zenei szeánszot. Előbbi komoly, kipróbált és esztétikai kockázatot nem jelentő programmal szolgált; utóbbi a kétes kimenetelű műsor kockázatait még az elvárhatónál szertelenebb bonyolítással is megfejelte. Az UMZE estjén nem sok esélye volt annak, hogy a művek révén létrejöjjön valamiféle kontaktus a közönség és a színpad között; ezzel szemben a Mezítlábas zenészek koncertjén mintha a művek funkciója nem is lett volna más, mint hogy kapcsolatot provokáljon muzsikus és publikum között.  Az UMZE produkciója a magas színvonalú szolgáltatás, a Mezítlábas zenészek fellépése a rekreációs animálás szellemében fogant. Amott a távolságtartó alapmagatartás egyenes következménye volt a „meg nem szólítottság” érzése, míg emitt a beavató szándékból fakadó felfokozott közvetlenség a tapintatlanság határát súrolta.

Az UMZE nem enged a premiervágynak: örvendetes, hogy koncertjeikkel a közelmúlt kortárs zenéjének ügyét is következetesen képviselik. Rácz Zoltán ezúttal az 1970-es évek második felének két fontos művét vette elő (porolta le), lehetőséget adva az emlékképek felfrissítésére. DURKÓ ZSOLT 1976-ban bemutatott műve (Turner-illusztrációk) és SZŐLLŐSY ANDRÁS hangszeres rekviemje, a Pro somno Igoris Stravinsky quieto (1978) annak idején azzal a reménnyel kecsegtette a hazai kritikát és az új zenére figyelő közönséget, hogy a magyar zeneszerzés a nemzetközi érdeklődés homlokterébe kerülhet. (Ha e pár esztendőt Kurtág-, Bozay-, Balassa-bemutatókkal, Kósa György időskori remekműveivel vagy az Új Zenei Stúdió koncertjeivel jellemezzük, nem is tűnik oly csalfának e remény.)

A bő három évtizedes ábrándokról a most hallott koncert alapján igazságtalanság lenne bármit állítani. Nem biztos ugyanis, hogy a Turner-illusztrációk színei maguktól fakultak ki, miként az sem feltételezhető, hogy a Pro somno Igoris Stravinsky quieto hallatlan belső feszültsége az évtizedek alatt elernyedt volna. Az előadás volt a kelleténél színtelenebb és protokollárisabb. Bár nem szorulnak mentségre a lelkiismeretesen és magas szakmai színvonalon muzsikáló zenészek, el kell mondani, hogy a Fesztiválszínház bamba-barna terében valószínűleg lehetetlen színeket vizionáltatni, az inspiráló erő híján lévő akusztikus környezet pedig egyként zsibbaszt hallgatót és színpadon dolgozó zenészt. Mindezek figyelembevételével azonban a hegedűversenyként elgondolt Durkó-darabban a fiatal Banda Ádám szerepeltetése – a kompozíció szempontjából – nem volt szerencsés. A kétségtelenül tehetséges hegedűs játékán hallatszott a kortárs zenében való járatlanság, játéka (és zenei gondolkodása) még kissé féloldalas, önreflexiótól szűz személyiségét habozás nélkül vetíti rá szólamára. Életkora és rövid múltú zenei pályája alapján mindezt természetesnek kell gondolnunk.

Banda nagy igyekezettel próbálta meg szólamát drámával és nagy érzelmekkel átitatni. Igyekezetével spannolt zenei gesztusai gyakran ágálásnak tűntek, melyekből hiányoztak a finomabb és árnyaltabb hangsúlyok. Gyanúm szerint a Durkó-mű ellenáll az efféle rohamnak, a zeneszerző elsősorban hangulatok, árnyalatok, színek, egy-egy asszociatív hangvétel füzéreként koncipiálta a művet, s nem véletlen, hogy a lírikus (kissé befelé forduló, egyszer-egyszer szépelgő) dallamosság Banda Ádám előadásában alig érvényesült. Az UMZE kamaraegyüttes is adós maradt a hangulatok, árnyalatok, színek sokféleségével, a háttérbe húzódó játék arról tanúskodott, hogy Rácz Zoltán hagyományos versenyműnek és nem koncertmester-központú darabnak látja a Turner-illusztrációkat, melyben az ensemble-zenészek szerepe elsősorban a kíséret.

A Szőllősy-darabot a közelmúltban kétszer is – 2007-ben és 2008-ban – hallhattuk egy-egy budapesti koncerten. Ez a mostani előadás technikai értelemben szabatos és precíz volt, de a zenei anyag – és ezzel párhuzamosan a zenei gondolat – sűrűsége szinte észrevehetetlen maradt. A hangszeresekkel deklamáltatott rekviemszöveget figyelve pedig az érzésem támadt, hogy a mű ezen rétegének akusztikai kidolgozására kevés figyelmet szántak.

A hangversenyt két újabb keltezésű kompozíció keretezte. Horváth Béla angolkürtszólójával SEREI ZSOLT „…stets blickend in die Höh” című darabjával indult a koncert. Nagyszerű, igényesen és gazdagon „tálalt”, szép és komoly mű Sereié. Ezt az előadását viszont tapogatózó félénkség és egyfajta bizonytalanság uralta, a vonósok valósággal bújócskát játszottak. S mintha az előadókat a mű léptékével kapcsolatban is kétségek kerítették volna hatalmukba, úgy éreztem, hogy a kompozíció ideális idejét egy kissé lerövidítették; nem jutottak a darab végére, csupán túl lettek rajta.

Sem a fáradás, sem a lelketlen hangzó környezet nem kezdte ki TIHANYI LÁSZLÓ Atte című, formátumos darabját. A szólisták, Klenyán Csaba (klarinét) és Déri György (gordonka) nemcsak szólamaik belső rendjével, hanem e szólamok funkcióival is tökéletes összhangban játszottak, a muzsikustársak pedig nem maradtak adósok a darabot éltető színekkel és árnyékokkal. (Április 10. – Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája)

A Mezítlábas zenészek (Bodrogi Éva – ének, Koltai Katalin – gitár, Bartek Zsolt – klarinét) valamint Rohmann Ditta (cselló), Bolcsó Bálint (élő elektronika), Sztojanov Georgi (ének) és Varga Ferenc (hegedű) improvizációkkal és közönségaktivizálással tagolt koncertjén – bár az előadók egy része valóban cipő nélkül lépett fel – a mezítlábasság lényegére nem sikerült rájönnöm. Némi nyomozás után aztán kiderült, hogy a művészcsoport „nyitott és őszinte kommunikációra” törekszik, alázatukat hiányos viseletükkel fejezik ki.

„Párbeszéd a zenéről” című sorozatukat már több egyetemi kollégiumban tesztelték sikerrel, a FUGÁ-ban látott-hallott produkció e sorozat koncertté sűrített és eseménnyé párolt változata. A felhangzó művek értékelésével tehát a krónikás csak részben látja el feladatát.

SZTOJANOV GEORGI Szobrok a sírkertben című, nyolchúros gitárra írt szólószvitjével indult a program. A tételek (A nővér, Az órásmester sírja, A szegények sírköve, A harangöntő és felesége, A fehér ruhás lány), mint afféle zenei epigrammák követték egymást. A felhangzó zene hol karakteresebben, hol elvontabban, de mindig finom költőiséggel, ízlésesen és sohasem földhözragadtan jelenített meg valamiféle programot. Koltai Katalin kiforrott, átélt és magabiztos játéka, hangszerének dús zengése nemes patinával vonta be Sztojanov Georgi darabját. A Hollandiában kontratenor énekléssel is foglalkozó Sztojanov egy korábbi koncerten beugróként mentette meg szopránhangra írt Haikuk című darabjának előadását. Nekem már akkor is úgy tűnt, hogy ez a mű autentikus megszólaltatása, amit a némileg átdolgozott új változat messzemenően igazolt is. Az énekes-komponista nagy díszítőkedvvel, a zene élvezeti értékét nem eltagadva komponál, nagyszerűen illeszkedik e stílushoz az „ál-kasztrált” hang.

Versmegzenésítésként kevéssé (Bodrogi Éva előadásában sem Vajda János, sem Heinrich Heine sorait nem lehetett érteni), sanzonként annál inkább működőképesnek bizonyultak ZOMBOLA PÉTER (Éjjelek) és CSER ÁDÁM (Heine-dalok: Árnyékélet) áthangszerelt dalai.

Szellemesen filozofikus műre emlékeztem, most szeriőzebb arcát mutatta TORNYAI PÉTER …about time című darabja. KEDVES CSANÁD Radioaktív gondolatok (Az átkozottak élvezetei ciklusból) című, dudukra és a duduk hangjából szintetizált effektusokra írt műve érzékeny, jó arányérzékkel kifundált kompozíció. BOLCSÓ BÁLINT énekhangra, klarinétra, gitárra és elektronika szerzett Gitter feliratú munkája nagyszerű, kiforrott előadásban hangzott el, a darab a legjobb arcát mutatta.

KONDOR ÁDÁM egy dallam-, egy ritmus- és egy koráltételből állította össze gitárra és hegedűre írt mini-ciklusát. A szerzőre jellemző, tág asszociációs körben mozgó (illetve asszociációk sorát generáló) darab (Magic) érdekes módon egyáltalán nem lógott ki a koncert egészéből.

A közönség ízelítőt kapott egy speciális improvizációs gyakorlatból, mely – tudomásom szerint – a Mezítlábas zenészek interaktív zenei foglalkozásainak is fontos eleme. A most látott, hallott csoportos zenélési technikát Walter Thomson dolgozta ki (hangfestés – soundpainting), lényege, hogy egy kar- illetve játékmester sajátos jelnyelvi mozdulatok segítségével zenei folyamatokat rögtönöz. Ez néha annyira „jól” is sikerülhet, hogy (kortárs zenei környezetben) már-már kompozíciót sejt a gyanútlan hallgató (ilyen volt a koncert első felében hallott hangszeres térzene), máskor inkább csak alapfokú játéknak tetszik. Az viszont nagyon tanulságos, hogy a muzsikusi kvalitások milyen nyilvánvalóan mutatkoznak meg egy-egy ilyen helyzetben, öröm volt például nézni Rohmann Ditta vagy Koltai Katalin jelelését. A Mezítlábasok megkísérelték a közönséget is bevonni, aminek egyszerű tanulsága az volt, hogy az improvizációt is gyakorolni kell. S hogy a civilek nem váltak alkotótárssá, csak „közreműködővé”, láthatóan senkit sem zavart: mindenki fülig érő szájjal ment haza. (Április 15. – FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA Budapesti Építészeti Központ)

Írta: Molnár Szabolcs

Forrás: Muzsika 

http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3475